Nagy Bara: Megálltak a felhők

Akkor még nem tudtam. Nem azt, hogy minden más lesz onnantól, hanem, hogy már évek óta ugyanaz. Nézem a csempéket, és nem akarok mást, csak továbbindulni. Formát és halmazállapotot váltani, elporladni vagy szabadesésben zuhanni, gomolysűrűséget fátyolkönnyedségre cserélni, eredeti természetem szerint.Azt hisszük, jól ismerjük a természetünket. Hogy pont olyan kiszámítható, mint az a másik, amelyikben vannak évszakok, és ősszel összesöprik az elhasznált leveleket. Senki nem gondol arra, hogy lehajoljon értük és elolvassa őket, egyenként, aztán megírja a történetüket egy könyvben, amelynek a lapjai falevelekből készülnek, és a gerince, mint a fatörzs, az évgyűrűkkel vastagszik. Én sem gondoltam rá, az erdő mesélte. Háttal az ablaknak, egy ágyban feküdtem, akkor mesélte el, hogy minden falevélnek története van.Itt, a fürdőszobában nincsen ablak, a gőz fojtós, nagyobb koncentrációban van jelen, mint a levegő. A felhők körém zsúfolva, a páracseppek lecsapódva figyelik, a poharat arra a gyűrűre illesztem-e, amit együtt rajzoltak. Már nem hallom, amikor az erdő beszél hozzám, azóta nem, amióta megfogadtam, hogy öntudatlan soha többet nem leszek, ha lázasnak lenni muszáj is.Az ember lázban gyógyul. Tisztítótűznek is hívják. Kitágul a tudat és önmagára emlékszik, de ennek az emlékezésnek legtöbbször szalmalángtermészete van. A szalma az a minden, amiről azt hisszük, hogy mi vagyunk, pedig valójában csak mindaz, amit el kellene égetnünk, mi meg foggal-körömmel ragaszkodunk hozzá. Sokan életnek nevezik.Ha én is tudnék nevet adni neki, nem csak beszélnék róla, nekem is hatalmam lenne felette, elégethetném. Kiszállnék a kádból, ami mellett nem lenne üres a borospohár. De a kád nem kád, és borospohár sincsen. Egyedül az van, hogy a felhők olyankor állnak, amikor rájuk nézek.Kiszállok a kádból, mert üres a pohár, a palack a hűtőben. Az érintésem a nyakán gőzölög. Bátor vagyok, ez az én lakásom, leengedtem a redőnyöket, és nem kapcsoltam villanyt az előszobában sem. Ha lehajolva közlekedem, akkor a réseken át beszűrődő fények sem láthatnak, akkor a talpam nyoma sincsen a padlón, és a gőzölgés soha nem is volt. Szabad vagyok: az inger és reakció közötti tér végtelen és a módok is, ahogyan ebben a térben mozoghatok.A fürdőben a légkör attól fojtós, hogy a gőz nagyobb koncentrációban van jelen, mint a levegő. A felhők a csempéken fölém tornyosulva, a pára lecsapódva figyeli, a poharat arra a gyűrűre illesztem-e vissza, amit nekem rajzoltak. Mondhatnám újra, hogy sajnálom, vagy ilyesmi, de nem tudom, mit mondanak ilyenkor.Amikor állnak a felhők.Álmomban egy kanapé alatt kucorogtam, királykék selyem borította. Tudták, hogy ott vagyok, azt is tudták, hogy félek. Attól, hogy a selymet fel fogják emelni, és meglátnak.A térdemet öleltem: ezt akarták. Hogy ne ösztönből féljek, mert az természetes. Akkor a fák között vagyok, és a fák megvédenek. Nem attól, ami kiváltja a félelmet, vagy ahonnan ered. Azzal a fáknak nincsen dolguk, mert ők is ugyanonnan erednek.Kimásztam, és leültem. A kanapéra, meztelenül, hogy jól lássanak. Lentről úgy tűnt, sokan ülünk ott majd, de csak én kapaszkodtam a királykék selyembe, egyedül. Vigyáztam, hogy a karfán érintetlen maradjon a páragyűrű. Féltem, de nem úgy, ahogyan akarták, ezért láthatatlan maradtam. Hiába néztem a szemükbe, egyenként, egytől egyig üresek voltak, hogy ne lehessen elolvasni őket.Megálltak, és megdermedtek, vártak. És én visszabújtam a kék selyem alá, hogy rám üljenek, újra és ugyanúgy, ahogyan már, és végül is, megszoktam. A kádban, mozdulatlanul.