Szántás, éjjeli fagyon

Mindig irigyeltem azokat, akiknek elég csak letenniük a fejüket, s szempillantás alatt már durmolnak is, függetlenül attól, hogy mellettük valaki horkolva húzza épp a lóbőrt, vagy kislámpa fénye mellett olvassa az épp aktuális olvasnivalót. Az ilyen embert nem zavarja se a túlzott zaj, se a végtelen csend. Nem vizslatja át a szállodai matrac rugóit, s nem válogatja legalább fél órán át a különböző méretű és töltetű párnákat a lakberendezési boltban, a fejét jobbra-balra hajlítva, a vánkost maga alá gyűrve, vajon melyik lenne számára a legideálisabb. A nagymama ötven éves, az összeállt tollcsomóktól hepehupás párnáján ugyanúgy álomra szenderül, mint a formatervezett, ergonomikus csodákon. Nem törődik azzal sem, milyen takaróba burkolózzon, nem váltogatja azokat évszakonként, s nem keres hetekig szatén ágyneműhuzatot, hogy aztán annak selymes hidegségétől várja nyári kánikulában az enyhülést. S persze az efféle jótét lélek nem vesz memóriahabos matracot sem, amitől elsőre persze mindjárt frászt kapna, eszébe jutva megannyi izgalmas horror film arról, miként merülnek el a süllyesztőben az ágyba bevackoló földi halandók. Nem viselnek okos órát sem éjszaka, hogy aztán reggel első dolguk legyen megnézni, hány percet töltöttek mély alvásban, s mennyit aludtak felületesen.