Balogh Robert: Marad...

Akinek már nincs kivel beszélnie, csak figyel, hallgatja, ahogy hallgat,Akármennyi pénzzel is szegény marad, ha beszélne is, csak magára marad,Ha nem söpör, hát por marad, ami magába nyel levendulát és ódon szavakat,Ha öreg, ha nem, egyre megy, megöregszik, ahogy csöndtől csöndig hallgat.Ha sír, sír, ha nem, hát nem, egyre megy. A szobában csak az óra ketyeg,itt régóta nincsenek sűrű percek, csak egy pók nyújtja ki lassan,végtelen lassan, vékonyra nőtt pálcika lábait – s ezt már nézni is öröm.Hallgat a rádió, a tévét is belepte a sűrű por, borosüveg, dísztányér…Itt már minden és mindenki öreg, a szomszéd, a ház, az ablakok,csak néha mozdul a láb, akkor is csak totyog, nem bírja a szív,s dél lesz, mire eszébe jut, hogy a reggeli, a gyógyszer, a pohár…Beszűkült a világ, mi ok lenne még kibámulni az ablakon,Ha reggeltől az esti célig, ágytól az ágyig eljutni helyből is lehet.Az óra hallgat, majd perceg egy kicsit, úgy múlik, ahogy csak…Kapaszkodni volna jó! Egy kézbe, társba vagy gondolatba,hogy még nem halunk meg, csak alszunk napokig, hosszabban,mit elképzelni lehet, hogy nem csak ez a csoszogás körbe-körbe…Hogy becsönget valaki, hogy történik még valami, hogy, hogy, hogy…Aztán még csak esik, se eső, se bánat, se semmi fojtó… Semmi?Jó lenne elnézést kérni, magyarázkodni, de nincsen miért, kinek.Az órához lép, inkább kiveszi az elemet. Folyton csak perceg! Zavar!A csönd most már csönd. Csak a pihegés, s a fülében néha felzubogó vér…Hát, ennyi maradt. Megkeresni a pókot. Várni a postást, a gyereket.Akinek már nincs kivel beszélnie, csak figyel, hallgatja, ahogy hallgat.