Hajdú László: Stelázsicsík

Menj el a festékboltba stelázsicsíkért – mondta anyám, aki egy vödörben oltott meszet kevert az évente esedékes tisztasági festéshez. – Vegyél ki két forintot a bukszámból. A visszajáró a tiéd, egyél egy fagyit hazafelé.Mi a fene lehet az a stelázsicsík, gondoltam, de nem mertem megkérdezni, mert a fejemhez vágta volna: – Még ezt sem tudod?Anyám szeretett innen-onnan felszedett szavakat beépíteni a mondataiba. Gyakran éreztem, ő sem tudja pontosan, mi az, csak éppen tetszett neki, hogy mások, akikre fel akart nézni, milyen természetesen használják a nekünk ismeretlen szavakat.Markomban a „bélással” a Fő utca felé vettem az irányt. Két forint az félórai munkabér volt. Négy zsemle, négy gombóc fagyi, húsz kis Tibi csoki, vagy egy Csörpi-csörpi csipp-csipp a fürdő zenegépén. Vagy a P. Mobil-szám, „Nálam mindig két forint ez a dal”.Nem hagyott nyugodni a gondolat, mi a csoda az a stelázsicsík. Talán valami festék, amivel csíkot kell húzni a falra? Mi más lehetne, hiszen a festékboltba küldtek érte. Előre féltem, hogy majd nevetségessé válok, hogy nincs is olyan szó. Csak anyám félrehallotta, mint olyan sok mindent.Végigsétáltam a Petőfi utcán. Csak történnék valami, ami eltántorít a céltól. Ha kiszöknének a tehenek az egyik házból. Vagy kijönne a Lárvili, akivel meg tudnám vitatni a kérdést. Ő mindenhez értett, mert két évvel idősebb volt nálam, ősszel ötödikbe megy.Az Erzsébet utcánál, aminek akkor a hivatalos neve valami kommunista vezéré volt, de azt mint utálatosságot a csongrádi nép a szájára nem vette, elengedtem egy lovas kocsit, majd egy teherautót, egy Pannóniát, egy biciklist és egy gyalogost is, aki nem is keresztezte az utamat, de gondoltam, hadd menjen, ha már annyira siet az a bottal járó bácsi.Felnéztem az égre, hátha valami madár is éppen akkor szeretne alacsonyan szállni és meg ne zavarjam egy hirtelen mozdulattal. A kecskeméti vadászgépek sem errefelé gyakorlatoztak akkor, így nem tudtam időt húzni ezüstös testük csíkhúzásának csodálatával.Tovább haladtam a Síp utcán, amivel párhuzamos volt a Dob utca. Már csak a nádi hegedű hiányzott a sorból. Az iskolánál, ahová Vili fog járni és két év múlva én is, a nyakam nyújtogattam, hátha kijön egy tanár, aki behív, fontos segítséget kérve. De hát már egy hete szünet volt, tanárnak esze ágában sem volt az iskolában lenniCsak azt nem szerettem volna, ha a Szabó Klári arra jönne. Bármikor jó lett volna összefutni vele, csak most nem, mert biztos megkérdezte volna, elkísérjen-e, és én akkor nagyon röstelkedtem volna.A Fő utcánál azon fantáziáltam, mi lenne, ha hirtelen beteg lennék. Éppen keresztben van a gyerekorvos háza, talán megállapítana valami betegséget, amitől éppen lehet élvezni a szünidőt, de a háztartási bolt látogatásától kifejezetten eltiltana, nehogy rosszabbodjék az állapotom, ha valami egészségtelen vegyszer szagát beszippantom, amit egyébként nagyon szerettem. Vagy bezárna az üzlet, mert olyan sokan várakoznának a sorukban a rendelőben, én meg mindenkit udvariasan magam elé engednék.Nem lehetett tovább halogatni a feladatot, beléptem az üzletbe, amit ugyan festékboltnak hívtak a népek, de az ajtó fölé a Háztartási bolt felirat volt pingálva, az üzletben kapható összes festék színével.Én persze következetesen házastársinak olvastam, ahogy sok más szót is félrebetűztem, amiben nem kis érdeme volt Csongrád akkori címfestő dekoratőrének. A g betűt úgy festette, mintha egy o és egy j betű lenne, ojumis. Az ajándék szóban pedig az a és j betűket ligatúrának, g-nek lehetett olvasni. Óra, ékszer, góndék.– Stelázsicsíkot kérek – mondtam, és abban reménykedtem, vagy elém tesznek valamit és kifizetem, majd megyek, vagy az nincs a válasz, esetleg, az meg mi, hangzik el és én szégyenülten távozom a boltosok tekintetével a hátamban, míg el nem tűnök a sarok mögött– Válassz! – mondta a szürke köpenyes eladó, és elém terített vagy ötféle papírszalagot, aminek a szegélye ki volt cifrázva, pont úgy, ahogy az iskolában papírból vagdostunk csipketerítőt.– Mekkora a polcotok? – kérdezte, látva tanácstalanságomat.Mi köze ennek a könyvespolcokhoz? Most nagyzoljak, hogy milyen sok könyvünk van?– A kamrában. Egy méter széles? Négypolcos? – érdeklődött tovább. Később tudtam meg, hogy a polcok méretét a szokásokon alapuló szabványok határozták meg. A deszka maradék nélküli méretre vágása. A nagyjából azonos belmagasságú kamrák. A tárolt befőttes­üvegek, zsírosbödönök mérete, a kolbászok, szalonnák hossza.– Igen – válaszoltam egy szóval az összes kérdésre, remélve, jól kalibráltam az otthoni spájz adottságát.– Tessék, ez a cseresznyés jó lesz – mondta a boltos, és négy darab, egyenként egyméteres papírszalagot tekert fel. – Rajzszeg nem kell? – tett elém egy dobozzal.Hogyan fogom én ezt kifizetni? Egy újabb szégyenfolt, hogy nincs nálam még egy skatulya rajzszegre sem elég pénz. A fagyizásnak is lőttek.– Kilencven fillér lesz.Hazafelé a Béke utcán mentem, ami nálam szintén zavart okozott, mert az idősebbek következetesen Vasút utcát mondtak.A Béke presszóban kértem két gombóc citromot, mert azon kívül csak vanília volt, attól meg „szalmonílilás” lesz az ember, legalábbis így mondta a Szabó Klári.Befordultam az utcánkba, ahová véletlenül akkor ért oda a Szabó Klári is.– Kérsz fagyit?– Igen, egy nyalást – válaszolta, és az általam formátlanná harapdált halmazból nyelve ügyes kanyarintásával csinos kúpocskát formázott.– Anyám elküldött stelázsicsíkért, nem kísérsz el? – kérdezte Klári, amikor visszaadta a fagylaltot. – Te tudod, mi az a stelázsicsík?