Karsai, a forradalmár

Karsai Dániel története lezáratlan maradt. Nemcsak arról van szó, hogy nem zárult le az eutanázia konkrét, illetve az emberi méltóság általánosabb vitája. Tart még az a morális lázadás is, amelynek, ha nem is így tervezte, de egyik zászlóvivője lett. Ez a lázadás a rendszer erkölcsi legitimitását ingatja meg. Lendületét új történések viszik tovább, Iványiék nehéz sorsú diákjainak szétzavarásától az Orbán Balázs keltette felháborodásig.Karsai Dániel ennek a morális lázadásnak vált a forradalmárává. Mert igaz ugyan, hogy kormányoknak, rendszereknek elsősorban gazdasági és szociális válságok vagy kézzel fogható, direkt politikai bajok vetnek véget, de az is igaz, hogy ezeket az adott rezsim erkölcsi összeomlása teszi véglegessé. A politikai forradalmakat morális forradalmak, lázadások előzik meg. A kormányváltó erők is a hatalom valamilyen erkölcsi vétségével legitimálják szándékukat. A jól kormányzó Horn Gyuláék esetében a váltáshoz kellett a Tocsik-ügy. Az első Orbán-kormányt nem gazdasági bajok, hanem az Ezüsthajóhoz hasonló botrányok, a hatalomgyakorlás pöffeszkedő módja miatti megbotránkozás buktatták meg. Az erkölcsi lejáratás jelentőségét felismerve állította később a Fidesz középpontba Őszödöt, majd a „szemkilövetés” vádját. Mindegy, hogy mi volt ezekben a csúsztatás vagy hazugság. Tudták: a kormánybuktatáshoz az is kell, hogy jelentős tömegek érezzék erkölcsi érzékükben is sértve magukat. Nemcsak kenyérrel él az ember. „Panem et…” – valamit még hozzá kell tenni. Van, aki szerint cirkuszt, van, aki szerint az erős vezető kínálta biztonság, rend ígéretét. Van, aki szerint a „dicső múltra” hivatkozó büszkeséget, az ebben gyökerező esélyt az önbecsülésre, amihez így nincs is szükség személyes érdemekre. „Magyarnak lenni jó”. Az Orbán-kormány mindezekkel operál. A baloldalnál jobban ismeri az „érzelmi politizálás” jelentőségét. De most hibát vétett. Kínos erkölcsi lelepleződések sújtották, Karsai ügyét (talán Iványiét is) pedig egyszerűen elmérte. Nem számolt azzal, hogy még saját híveik között is vannak, akik a „panem et…” után a tisztességet is hozzáteszik. Akik szemében nemcsak szakmai és politikai, hanem morális kormányzóképesség is van. Amit épp úgy el lehet veszíteni. Ungváry Krisztián most úgy fogalmaz, hogy „a rendszer felélte anyagi és morális tartalékait”. Hozzáteszem: a morálisakat nem is lehet kínai hitelből pótolni. Először a hatalom egyik legtaszítóbb vétke: az álszentsége lepleződött le. A Szájer- és a Borkai-ügy még csak horzsolta a felszínt. De jött a kegyelmi botrány, ami a rendszer csúcsait érte el. Jött a sebtiben előkapart új elnök erkölcsi támadhatósága – nem családja, hanem saját lódításai miatt. Aztán az egyházi pedofil ügyek, a Karmelitát felszentelő pap kettős élete, ami ideológiai szimbólumokat rengetett meg. Míg a társadalmi többség a lopást ugyan nem szerette, de addig nem fogta fel falrengető véteknek –„minden szentnek maga felé hajlik a keze”, a politika már csak ilyen-, az erkölcs ilyen durva sérelmein már felháborodott. A kegyelmi ügy tömegmegmozdulásokat váltott ki, átrendezte a sokáig mozdulatlan politikai színpadot. A régi ellenzék, amely eddig becsülettel teljesítette kritikai feladatait, itt eltévesztette az ütemet. Nem ismerte fel a lényeget: a válság erkölcsi (és nem közjogi vagy pusztán szociális) természetét, a morális forradalom kibontakozását. Amelyben