Zámbó Tamás: Elsőbbség
0
Tíz éve beszéltünk utoljára Mátéval az osztálytalálkozón, néhány semmitmondó mondatot váltottunk. Azóta annyit tudok róla, amennyit néha a hírekben olvasok: talán háromszor bekerült a válogatottba is, most nemrég egy NB I-es csapat pályaedzője lett. Vívódtam egy ideig, de úgy döntöttem, fel kell hívnom, a Facebookon posztolta valaki a volt ofőnkről a gyászjelentést.Olvastad, hogy meghalt Laci bácsi? Igen, sajnos, jött válasz. Nem terveztem, de ha mész, akkor én is. Rendes volt velünk mindig az öreg, meg legalább dumálhatunk egyet.Azzal búcsúztunk el, hogy ő visz a kis faluba, ahol a szertartás lesz. Megtapasztalhatod, mit tud a Teslám!Toporgok a megbeszélt helyen, már negyedóra késésben van, és nem is hívott, kezdek aggódni. Repülni az ő autója sem tud. Húsz éve éppen ilyen görcs volt a gyomromban, amikor nyolcadikban először vártam hiába a kapujuk előtt. Némi tanácstalanság után felcsöngettem, nem szólt vissza senki, egyedül indultam el a suli felé. Gondoltam, megbetegedett vagy lesérült. Aztán épphogy Aliz néni, a fizikatanárnő előtt beviharzott, és beesett a padjába. Kérdőn fordultam hátra, de csak megvonta a vállát, a szünetben annyit mondott egy sejtelmes mosollyal a szája szélén, hogy fontos dolga akadt. Nem nézett közben rám, értettem, hogy többet most nem akar mondani.Nem, nem, nézek idegesen az órámra, most nem fog cserben hagyni, tudja, hogy akkor én sem érek oda a temetésre!A kapunál balra, utána csak egyenesen, a két kereszteződésnél át a zebrán, a lámpásnál, mikor zöld lesz a bácsi, a másiknál meg mindig megállni, alaposan körülnézni minden irányba, és már itt is vagyunk a sulinál, sulykolta anya hangosan hetekig útközben, mikor iskolába kezdtem járni. Hamar kiderült, hogy Máté, aki szintén az 1/b-be járt, tőlünk a második társasházban lakik, és amikor anya összeismerkedett Julcsi nénivel, megbeszélték, hogy egyik nap ő, a másikon anya kísér mindkettőnket a suliba és haza is. Ez csak egy fél évig tartott, mert utána önállóan is közlekedhettünk azon a negyedórányi távolságon. Máté a lépcsőházuk előtt várt már mindig, mire odaértem. Anya az elején a kapuból figyelt, és azt is észrevettem egyszer, hogy távolabbról követ, de láthatta, hogy egymás kezét fogva nagyon óvatosak vagyunk a kereszteződéseknél, és megbízhat bennünk. Alig volt forgalom még azon a környéken. Bár egyszer, negyedikesek lehettünk, és persze már nem fogtuk egymás kezét, amikor a zöld jelzésnél leléptünk, szemből egy idősebb bácsi is elindult a kerékpárján, egy kanyarodó autó pedig elkapta a hátsó kerekét. A bácsi feldőlt. Az autóból kipattant egy nagydarab férfi, ordítani kezdett vele, hogy a zebra nem a kerékpárosoknak van, papa, bassza meg! Belerúgott az elgörbült kerekű biciklibe, és kihajította a járdára. Megnézte az autója elejét, káromkodva visszaült, és nagy gázzal elhajtott. A bácsi vérző homlokkal feküdt a zebra közepén, nehézkesen, de föltápászkodott. Segítettünk neki leülni a sarki ház kerítésére. Addigra odaért egy nő, aki közben már telefonált is. Kérdezte, láttuk-e, milyen fajta volt a kocsi, mert ő csak annyit tud mondani, hogy fehér. Máté rávágta, hogy Ford Sierra, mert ő minden autót ismert, én meg a rendszámát jegyeztem meg, azt is bemondta a telefonba, és a nevünket, címünket is.Okos fiúk vagytok, dicsért meg bennünket utána, de most siessetek, mert elkéstek. Én itt maradok, úgy látom, nincs nagy baj, jön már a mentő és a rendőrök is.Becsengetéskor értünk a termünkbe. Nem tudtam figyelni az órán, a történteken zakatolt az agyam. A szünetben izgatottan meséltük el, amit láttunk. Meggyőződéssel hozzátettem, hogy biztosan a rendőrök is ki fognak hallgatni majd, sőt talán még a bíróságon is tanúskodnunk kell.Azt megbeszéltük Mátéval, jobb, ha otthon hallgatunk, legalábbis amíg a nyomozók nem jelentkeznek. De nem keresett senki, csalódottak is voltunk, hiszen már minden apró részletet összeraktunk a történtekről.Sülve-főve együtt voltunk, nemcsak a suliban, hanem azon kívül is. Szinte naponta mentem át hozzájuk, vagy ő hozzánk. Ökörködtünk, csocsóztunk, később náluk videójátékoztunk. Azért néha tanultunk is. Felsőben, főleg hatodiktól, egyre többször kellett segítettem Máténak, leginkább matekból, neki nehezen ment. Julcsi néni kis tanár bácsinak hívott, és néha olyan ajándékot kaptam tőlük, amit anya, aki egyedül nevelt, nem tudott volna megvenni. Mondjuk jól látta Julcsi néni, most egy gimiben tanítok matekot és fizikát. Nekünk autónk sem volt, hétvégén néha Máté szülei anyával elvittek magukkal kirándulni, sőt a Velencei-tóhoz is strandolni.Elsőben a lelkünkre kötötte anya és Julcsi néni is, hogy ne álljunk meg sehol, felnőttel meg főleg ne álljunk szóba. Hazafele a játszótérre is tilos átmennünk, ami félúton volt, a túloldalon lévő házak mögött. Pedig nagyon jó kis játszótér volt, ismertük, mert anya vagy Julcsi néni, aztán egyre inkább együtt, délután gyakran el is vittek oda bennünket. Harmadiktól már megállhattunk ott, hintáztunk, mászókáztunk, a többiekkel fogócskáztunk. Hiába ácsingóztunk rá, arra esélyünk sem volt, hogy bevegyenek focizni a nagyobbak, akik a drótkerítéssel elkerített pályán rúgták a labdát. Tízévesek lehettünk, amikor az egyik srác, aki fölöttünk járt kettővel, odaszólt, hogy nincsenek meg, valamelyikünk beállhatna. A kerítéshez szaladtunk, és Máté azt válaszolta, csak akkor, ha mindkettőnket bevesznek. A többiek röhögtek, hogy csak egy ember kell. Egymásra néztünk, Máté a fejét rázta, hogy úgy nem. Jó érzés volt: ilyen egy igazi barát. Tudtam, mennyire szerette volna megmutatni, hogy milyen ügyes, és akár el is küldhettek volna a fenébe. Persze én is ezt mondtam volna, ha nem ő szól előbb… azt hiszem.Basszus… tolta hátrébb a baseballsapkáját a fiú, na jó, tízes a meccs, ötnél cseréltek.Én kezdtem, nem voltam béna, de amikor Máté jött, mindenki látta, hogy ő aztán penge, három gólt rúgott, nyertünk is. Innentől mindig őt választották először, de tudták, hogy engem is be kell venni valamelyik csapatba, mert egyébként ő sem játszik.Faltam az indiános és Verne-regényeket, legalább egy tucatot elolvastam, aztán adtam tovább Máténak. A Winnetoun, A tizenöt éves kapitányon, a Kétévi vakáción ő is átrágta magát, tervezgettük, hogyan fogunk majd eljutni mi is a vadnyugatra és Afrikába. A Nagy indiánkönyvnél azt mondta, hogy unalmas. A Dékány-könyveket, amelyek apám nyomaiként maradtak a polcon, már át sem vittem neki.Hetediktől egyre ritkábban jöttünk közösen hazafele, mert délutánonként egy igazi egyesületbe járt fociedzésre, de reggelente változatlanul együtt mentünk. Mindent tudtunk a másikról, nem volt titkunk egymás előtt. Akkor ő vagy fél fejjel magasabb volt nálam, jóval erősebb is, már mindenhol szőrösödött. A lányok is előbb kezdték el érdekelni, az összes infót begyűjtötte a tetszetős hetedik-nyolcadikos csajokról.Az első várakozásom után, másnap sem állt a kapu előtt. A suliban kérdeztem, hogy valami baja van velem? Legyintett, hülye vagy, csak korábban kell elindulnom!Azért sértődhetett meg, mert előző vasárnap nem tudtam elmenni a meccsére? De hát mondtam, hogy apám sok év után megjelent, és épp akkorra esik az ismerkedés az újabb családjával!Aztán pár nappal később megláttam, hogy a másik irányból jön reggel, Eszterrel, kézen fogva. A legszebb lány volt a suliban, a 8/a-ba járt. Tudta Máté, hogy nekem is tetszik, egyszer valamilyen ürüggyel meg is szólítottam, persze sanszom sem volt nála.A még hátralévő két hónapban csak a suliban találkoztunk, én is és ő is kerülte, hogy kettesben legyünk. Nem lépett át többé, így én sem mentem hozzájuk. Jött a nyár, Julcsi nénitől tudtam, hogy szinte sosincs otthon. Aztán más-más középiskolába mentünk, nemsokára pedig elköltöztek.Mikor végre jó húsz perc késés után bemászom Máté autójába, csak annyit mond, hogy bocs, minden összejött. Ahol lehet, ész nélkül nyomja, szinte az összes szabályt meg kell szegnie, hogy odaérjünk. Mikor a navigációt követve a temető utcájába fordulna, csikorogva fékez, majdnem elütöttünk egy járdáról lelépő bácsit.Felszisszenek, ésszel, Máté, kiáltom indulatosan.Miért? Láthatta, hogy indexelek, nem?!, szól vissza dühösen. Ez is csak egy olyan vén hülye volt, mint akit elcsaptak előttünk egyszer.