Szentpáli Gavallér Zsuzsa: Hinta
A játszótér, ahova még elvihettelek, nincs messze a lakásunktól. Esténként járok oda. Lemegyek a lifttel az ötödik emeletről, kilépek a házból, és balra fordulok. A betonlapok repedéseiben fűcsomók ácsorognak. Átmegyek az úttesten, nincs nagy forgalom. Először a focipálya jön, utána a homokozó. A mászóka köré bokrokat ültettek, feketén merednek az ég felé. Csend van. A csúszda még őrzi az apró farmernadrágok melegét. A hintán azonban már csak a szél lengeti a lábát gyakorlott ügyességgel, de nem hajlong olyan nagy örömmel előre és hátra, ahogy te tetted. Leülök egy padra, hideg alattam. Tudom, hogy fel kellene néznem, hogy lássam a felhők útját, de nem mozdítom a fejem. Hallom, ahogy a fák susognak. Csodálkoznak, hogy mit keresek én itt.
Amikor a parkon átmegyek, odaszalad hozzám az a fekete juhászkutya, akitől eleinte mindig megijedtél. Farkát csóválva körbeszaglássza a bokámat, az üzenet egyértelmű. Hiányolja mellettem lépteidet. Tudom, hogy érzi a miérteket, ezért nem csodálkozik, hogy mit keresek én itt.
A fagyizót, ahova még eljárhattunk, nemrég bezárták. Levették a táblát, amin az a nagy, esetlen tölcsér volt. A villogó neonreklám nem világít a szemembe, ha ott megyek el, többnyire nem véletlenül. Az orromat a koszos ablakhoz nyomom, látom a magatehetetlen pultot, a keverőgépet, a vak, süteményes vitrint. Kedvenc, kék fagyid nyomai bevonják az üres tálak szegélyeit. A földön gyűrött szalvéták hevernek szétszórva, az egyik akár a tied is lehetett volna.
Az emeleten kinyílik az egyik ablak. Egy öreg férfi cigarettára gyújt. A füstje messze kanyarog az ég felé, nagyot sóhajtva néz le rám. Csodálkozik, hogy mit keresek én itt.
Nagyiék háza előtt csak egy pillanatra állok meg. A bejáratnál a kis tábláról rám mered a nevünk, a csengő azonban, amihez mindig fel kellett emeljelek, sápadtan köszönt. Nem csodálkozik, hogy mit keresek én itt.
Az óvodát, ahova nem írathattalak be, már régen kiválasztottam. A kapuján vasrács van.
A fakerítés mögött minden délután gyereksereg futkos, kiáltásaikat, könnyeiket és örömüket felszívja föld. Védett biztonságban libben a hinta. Amikor legutóbb arra sétáltam, egy kisfiú megállt a deszkasor mögött, arcára csíkosan vetődött a nap, vörös pólója belekapott a szemembe. Addig álltunk egymással szemben, én a poros utca egyik oldalán, ő a színek ölelésében, amíg az egyik óvónő kézen nem fogta. A nő kilesett, összehúzta a szemöldökét, tudom, csodálkozott, hogy mit keresek én itt.
A kórházi szobában, ahonnan nem hozhattalak haza, több ágy is volt, de csak a tiedről pergett a festék. Időnként próbáltam visszanyomni a lehullott darabokat, de csupasz lett, és kifosztott. Este a nővér gyakorlott távolságtartással közölte, hogy most már hazamehetek, és csodálkozott, hogy mit keresek én itt, amikor még órákkal később is ott kuporogtam.